1971. november 19-én (pénteken) indultunk. Első állomáshelyünk Hardiwar (Hardwar) volt. Ez a város India egyik legősibb és legszentebb városa a Gangesz mentén. Annak idején ebben a városban szórták a Gangeszbe Shastri és Nehru hamvait (álltunk mi is azon a helyen). Maga a város nem nagy, viszont meglepően tiszta. Egy része hegyoldalba épült. Este lementünk a városba (szállásunk egy kicsit messzebb volt), mert kíváncsiak voltunk arra a mindennapos szertartásra, melyet napnyugta rendeznek. (Sajnos azt nem tudtam meg, hogy mire szolgál a szertartás). A lényege, hogy virágokból csónakot készítene, meggyújtják és a vízre eresztik. Közben a papok égő fáklyákat lengetnek és szólnak a dobok. Az egész szertartás csupán 3-4 perce. Sajnos fényképezni tilos. Mint említettem, a város egy része hegyoldalba épült, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az alatta fekvő városrészre és a lomhán hömpölygő Gangeszre. Valóban hatalmas a folyó. Meglátogattuk a Gangesz szabályozására épült zsilipeket, melyek közül az egyik modern, a másik közel 200 éves. Természetesen fényképezni itt sem lehetett, pedig lett volna mit.
Ezzel el is hagytuk Hardiwart (Hardwart). Utunk tovább vezetett észak felé, ahol nemsokára megpillantottuk India talán legszebb fekvésű városát Rishikesh-t, mely egy völgykatlanba ékelve fekszik a Gangesz partján. Itt a folyó még csak egy sebes folyású hegyi patak. Csodálatosan tiszta és hihetetlenül kék. Olyan kék, hogy ha nem a saját szememmel látom, el sem hinném. Magát a várost egyetlen hídon keresztül lehet megközelíteni gyalog. (A híd olyan, mint az Erzsébet-híd egy változata). Ehhez viszont nem volt bátorságom, mert a hídon végig, mindkét oldalon leprások ültek sorban. Ijesztő és szomorú látvány.
Magunk mögött hagyva Rishikesht utunk egy fennsíkon vezetett Dehradun felé. Alig egy órai kocsikázás után megpillantottunk magunk előtt tornyosulva utunk végcélját, a 2100 m magasan fekvő Mussoorie-t. Gyönyörű látvány, hegyoldalba ékelt apró házaival. Ekkor értünk el utunk legnehezebb és legveszélyesebb szakaszához, a szerpentinhez. A kb. 40 km-e szakaszon egyik kanyar követte a másikat, hol jobbra, hol balra. Más nem is volt, csak kanyar. Voltak olyan helyek, ahol csak 3,5 kerék volt az úton, amit nem igazán lehet útnak nevezni. Végül felértünk, és csodálatos látvány tárult a szemünk elé. A Himalája 7-8000 m magas hegyvonulata. Csak álltunk és bámultunk. Sajnos aznap már nem tudtunk fényképezni, mert amint a Nap lebukott hegyek mögött, sűrű köd ereszkedett a városra. Másnap viszont gyönyörű, napsütéses időre ébredtünk. Igaz, kicsit csípős volt a levegő és éreztük a magasságot is, de gyorsan elindultunk felfedező utunkra. Annak ellenére, hogy ezek a havasok legalább 100 km-re voltak tőlünk (légvonalban), nekünk mégis úgy tűnt, hogy kinyújtott kezünkkel elérhetnénk. Leírhatatlanul szép.
A város felett emelkedik egy csúcs (kb. 2500 m magas), melynek egyetlen megközelítési lehetősége a kötélpálya, melyet természetesen azonnal ki is próbáltunk. Kicsit furcsa érzés volt egy fémdobozba zárva ég és föld között lebegni, de nagyon élveztük és az élmény megérte. A tetőről teljes szépségében láthattuk a Himalája hegyláncait, ameddig csak a szemünk elláthatott. Rövid tartózkodásunkba még egy különleges élmény fért bele, nevezetesen egy kis „öszvéregelés”.
Sajnos időnk lejárt, haza kellett indulnunk Delhibe. Visszanézve a városra úgy éreztem, olyan élményben volt részünk, melyet soha nem felejtek el.